Amikor Trianon ránk zuhant, megalázottak voltunk, kivérzettek és sírtunk, de minden magyar életidejét megtöltötte az akarat: visszaszerezni. "Nem nyugszunk bele!" - üvöltötte a költő végtelen fájdalommal, és felsorakozott mögé úr, paraszt, középosztály és földbirtokos, gyáriparos, mindenki. A visszaszerzés vágya a legtermészetesebb emberi akarat volt. Amikor idegen megbízottak kerültek hatalomra, első dolguk volt a visszaszerzés vágyát, akaratát kiölni a magyarságból. Elfelejtetni, ami történt, elhallgatni a körülményeket és az igazságtalanságot, magával a múló idővel betemetni az egész katasztrófát, és üldözőbe venni azokat, akik nem akartak felejteni. A párizsi béke 1947-ben megismételte a Versaillesban hozott határozatokat, és még szigorított is rajtuk. Kártérítést kellett fizetnünk Romániának, az éppen megalakult Jugoszláviának és Csehszlovákiának. Mert vesztesek voltunk, bűnös nép. Ezt azonban még edzett lelkével fel tudta volna dolgozni a magyarság, kommunista és bolsevik urai azonban elsősorban a viszszaszerzés szándékának, akaratának, a feltámadó nemzeti önérzetnek és igazságérzetnek a lehetetlenné tételét tűzték ki célul, a felejtést és a beletörődést erőszakolták leginkább.
A felejtés és a felejtésből származó önfeladás mérgezőbb, pusztítóbb, mint az anyagi veszteségek, és még a vérveszteségnél is messzibb ható következményük van. A magyarság 1947-től 56-ig elfelejtette Trianont, mert a puszta létfenntartás volt mindennapjai alapvető kérdése. A parasztnak meg kellett úszni a beszolgáltatást, az értelmiséginek az igazolást, a kispolgárnak valahogy meg kellett tartania az üzletét, az ipart, a megélhetést, és mindenkinek hallgatással és különböző méretű önfeladással kellett megúsznia a börtönt. A forradalom egy szempillantás alatt lázba hozta az elcsatolt területek magyarságát, és minden addigi felejtés a szégyen kategóriájába szorult. Megmozdulni, robbantani a kétszeres elnyomás alatt élő határokon kívüli ma-gyarságnak módja nem volt, de a forradalom iránti rokonszenv újra egyesítette a nemzetet. Lélekben. Sajnos csak két hétre. Ami utána következett, minden addiginál kegyetlenebb elnyomás, sőt a hatalmi erőszak minden eszközével kikényszerített felejtés időszaka lett. A megtorlásból az erdélyi magyarságnak is bőven jutott. A Kádár-Aczél-rendszer berendezkedésének első lépése ennek ellenére, avagy éppen ezért az volt, hogy alávetettségünket, másodrendűségünket Romániával szemben elismerte.

-
Kádár Marosvásárhelyen köszönte meg az "ellenforradalom" leveréséhez nyújtott román segítséget. Ez a magyar visszaszerzési igény örökre való eltemetését jelentette. Szabad kezet adott Romániának a magyarság üldözésében. Ez nagyobb bűne Kádárnak, mint a forradalom elárulása. Az MSZP és az SZDSZ ma is ehhez a politikához tartja magát. De Antall József is ehhez a politikához igazodva kötötte meg az alapszerződéseket. Orbán Viktor pedig Antall folytatójának hirdette ki magát.

-
Ma minden ehhez az öngyilkos politikához igazodik, ezt szolgálja. Ma már a különbség is elsikkad a visszaszerzés igénye és a visszaszerzés fizikai lehetetlensége vagy részbeni megvalósíthatósága között. A teljes vagy nagyméretű fizikai visszaszerzésre nagyhatalmi támogatás nélkül a fogyatkozó, hadsereg nélküli, idegen szellemű, gyarmati burzsoázia alatt sínylődő magyarságnak nincs esélye, a visszaszerzés igényéről való lemondás a teljes belső szétesettségnek, a népesség fogyásának és a nemzetközi támogatás hiányának is az oka. Teljesen világos, hogy nem szaporodik az a nép, amelynek nincs jövője, amelyik - akár a tudata alatti rétegekben - lemond jogos tulajdonáról, elfelejti önmagát és belenyugszik a vegetatív létezésbe és az alávetettségbe. A magyar népesség fogyásának nem egyetlen oka a trianoni tragédia, hiszen utána még sokáig szaporodott a nemzet, különösen a visszaszerzés vágyától áthatott, nem önfeladásos időkben, de a lemondás, a magyar jövő bezárulása kétségkívül a fajfenntartás ellen hat. A nemzetközi támogatás hiánya pedig egyenesen következik a kádári lemondásból. Aki nem is kér, különösen pedig nem is követel, azt leírják. Így könnyebb. A Románia EU tagfelvételét elhalasztó indoklás egy mondat erejéig sem tartalmazza a magyar nemzeti kisebbség sorsát, elnyomottságát, nem áll ki az autonómiakövetelések mellett. Világos: ha mi magunkra kényszerítjük a felejtést, mások is elfelejtik a sérelmeinket, sorsunkat.
Minden ebből következik. A kikényszerített felejtés időszakában nemcsak hamis történelmet tanítanak, nemcsak kigúnyolják és megbüntetik azokat a gyér számú értelmiségieket, akik szóba merik hozni a kérdést, hanem a jólét, a mindennapi békés kérődzés ellenfelének és a többség élete megrontójának, a béke veszélyeztetőjének kiáltották ki őket. Aki a természetes nemzeti ösztönre hallgatva csak el meri sóhajtani, hogy a miénk volt Kolozsvár, és még mindig lehetséges és szükséges volna némi békés, népszavazás útján végrehajtott határrevízió, azt háborús uszítónak bélyegzik. Miközben a románok átrajzolták Bihar és Szi-lágy etnikai térképét, minden nagy erdélyi várost, amelyet a magyarok vagy a szá-szok építettek, amelyhez a magyar történelem eseményei fűződnek, teletömtek ott idegen, a hegyeken túlról toborzott és blokklakáshoz juttatott román népességgel, addig idehaza azokat üldözték, átkozták ki, sújtották szilenciumokkal, akik ezt a kérdést, ennek az igazságtalanságát és a magyar létezésre való veszélyességét szóba merték hozni. A felejtésre kényszerítés nagyobb kárt okozott a nemzeti tudatban, a megmaradásért vívott harcban, mint az összes román betelepítés, mint a Nagyrománia Párt minden cirkusza. A magyar állam, annak minden kormánya, minden intézménye az ellenség, a román és cseh terület és néprablók igazát hirdette. Nekik volt igazságuk Magyarországon, és voltaképpen még ma is nekik van igazságuk, mert ugyanaz a nemzetellenes, magyartagadó réteg van uralmon ma is.
A trianoni rablást és a Magyar Királyság testéből kihasított és sebtében létrehozott új államok létezését a népek önrendelkezésének elve volt hivatva igazolni. A népek önrendelkezési jogából soha egy percig semmi meg nem valósult. Az elcsatolt területeken élő magyarság azonnal jogfosztott és üldözött lett, függetlenül attól, hogy egy tömbben élt évszázadok óta és maga igazgatta magát a történelem során, avagy szórványban kellett tengetnie életét. A szórványban élés a beolvadás előszobájának bizonyult. Az önrendelkezési elvnek, mint az 1920-ban létrehozott államok működési engedélyének a sorsa, szemléletesen példázza az egész folyamat képtelenségét. Létrehoztak egy-két államot, hogy bennük a népek szabadon élhessék saját életüket, és ne legyenek elnyomva a magyarok által, de amikor több mint nyolcvan év múlva a hat-hétszázezres, egy tömbben élő székelység felveti a saját önrendelkezésének kérdését, az a román állam tiltakozik ez ellen, az akadályozza meg ezt, amelyet ennek az elvnek a szolgálatára hoztak létre. A tiltakozók és az akadályozók közé felsorakozik ennek a román államnak a kormányában a magyar kisebbség által megválasztott RMDSZ, a kormány tagjai, Markó Bélák, Epsteinek és Románia leggazdagabb néhány magyarnak mondott tőkése, de őket támogatja, segíti még a jelenlegi magyar kormány is, amely hallani sem akar a székelyek autonómiájáról. Mondjon valaki egy ennél képtelenebb helyzetet.
Ez maga a nemzeti gyalázat. Ez csak úgy lehetséges, hogy a nemzeti felejtés, a kierőszakolt felejtés sikeres és hatásos, hogy ez a nemzet már nem is törődik a saját elmerülésével. Ezért Trianon évfordulóján a saját vétkességünkkel és felelősségünkkel kell foglalkozni. Erdély úgy veszett el a magyarság számára, hogy a magyar birtokosok eladogatták a földjeiket román bankoknak. Tokaji László írta 1913-ban, saját kiadásában megjelent könyvében, az Eladó országban, hogy a könyv kiadását megelőző tíz évben, tehát az első világháború előtt, azaz magyar fennhatóság alatt a románok 16 6394 katasztrális hold földet vásároltak meg magyaroktól 57 548 556 korona értékben. Felsorolja az Albina nevű nagy román banknak és 29 szövetségesének a nevét is. (Agricola, Ardeleana, Ariesana, Bistriana, Ciblesana, Ciorana, stb. A sort a Vulturul nevű bank zárja.) Ezek a bankok nem a saját részükre vásároltak, hanem azonnal parcellázni kezdtek. Addig földtelen románok kaptak földet. Erdélyben. És kezdtek bátrabban szülni a román asszonyok. A magyarok pedig félrehúzódtak és felélték a birtokért kapott pénzeket. A magyar származású paraszt, az igényesebb és nagyobb részesedést követelő egyre szegényebb lett. Mire jött a világháború vége, a nagyhatalmak könynyedén mondhatták: nyilvánvaló tényekkel állnak szemben. A föld már román, a románokat megilleti az önrendelkezés.
A vétkes és bűnös magyar birtokpolitika és a mai helyzet között nyilvánvaló a hasonlóság. Most a magyar föld utolsó, megmaradt darabját akarják, sőt kezdték el előbb nagybirtokosok és bankok kezére játszani, hogy aztán a megalakított részvénytársaságokat betelepülő idegenek kezére játszhassák. A kor szükségletei szerint előbb a mezőgazdasági feldolgozóipart kellett külföldi cégek kezére adni, aztán a felvásárlást és az árak megszabását, a tárolást és a hűtést, a nagybirtokrendszer már úgyszólván kialakult, és most együtt várják, hogy megérkezzenek az új földesurak, Keletről és Közel-Keletről. A néppel addigra már kevés gondjuk lesz, mert elfogy. A gyorsabb fogyás elősegítése érdekében kell átalakítani az egészségügyi rendszert fizetőssé és több biztosítóssá. Hulljon a pénztelen magyar. Haljon éhen. Az éhenhalás plázásított formája nagyon ravasz. Szó sincs csontig soványodásról, legfeljebb kirívó esetekben. A modern korban ilyesmi itt nem fordulhat elő, ámde az éhenhalásnak áruházláncos formája az önmagát újratermelni képtelen tömeg, amelynek csak egy pennyje van, és abból képtelen újrateremteni önmagát, de minden nap el kell költenie. Rendszerint arra, amit rátukmálnak. A nép, amikor már egy saját vezetője sincs, a tanítót is régen elbocsátották és a kiemelkedésre semmi esélye sincs, akkor az éhhalálra ítélt nép nem fizikailag, hanem szellemileg hal éhen. Unatkozva és szenvedések között tengődve. Esetleg éppen a plaza szökőkútja előtt.
Trianon a mi mindennapi belső valóságunk. Kölcsey Ferenc téved: nem bűnhődtük meg múltunkat s jövendőnket, mert uraink most büntetnek bennünket el sem követett bűneinkért.

-
Valójában azért büntetnek bennünket, mert hagyjuk, és mert kisebbrendűségben könnyebb elvenni tőlünk, amink még van. Ez ma Trianon. És ebből az következik, hogy egyetlen lehetőségünk van: ellenállni. Ellenállni minden eszközzel. Nem hinni sem kormánynak, sem hamis, beilleszkedő ellenzéknek, csak magunkban bízni.

-
A történelem azt bizonyítja, hogy a népek éhenhalás következében múlnak ki, és meg csak azok a népek maradnak, amelyek legalább egyszer a hősi halált választották. A hősi halál választása nagy áldozat, mert bizony az idő és a végzet ezt behajtja. Az a nép, amelyik beletörődik abba, hogy éhen haljon mások akarata szerint, az bizonyosan elpusztul. Az, amelyik a hősi halált, a végsőkig való, sokszor reménytelennek látszó ellenállást választja, az pedig megmarad.
Mi, magyarok most abból élünk, hogy ötven évvel ezelőtt a nemzet java a hősi halált választotta. Ez a szent áldozat mostanra kimerült. Új felajánlás kell.