Furcsa fintora ez a sorsnak. A 2002-es vereséget követően én kezdeményeztem először vitát a Magyar Nemzet hasábjain a jobboldal választási vereségének tanulságairól. Antikommunistaként nem volt nehéz eljutnom a polgári enteriőrbe becsomagolt liberálisok bírálatáig.

Késõbb, furcsa mód /?/ a Fidesz „radikálisai” éppen ezért rugdostak el következetesen a párt környékérõl. Azóta más idõk járnak. Most a 2006-os választás vereségének elemzését egy igazi, tõsgyökeres liberális (Tölgyessy) kezdeményezte, és nocsak, a nyilvánosságra került vélemények ismét kicsúcsosodtak a Pokorni-féle álszent liberalizmus kemény bírálatában. (Mellesleg Tölgyessy is lapátra került) A Magyar Nemzet a vereség után nem csipesszel nyúlt a témához, hanem fogóval. Kilépve az unalmas pártlap szerepkörébõl, végre gyökerétõl próbálta megragadni a bajt. Jó szándékkal, de kevés sikerrel. A feltárás mélysége és minõsége nem rajtuk múlott, mert akárcsak négy évvel ezelõtt, ettõl most sem változott meg semmi sem. (A kifütyült Kövér nagyokat derült a sajtókritikákon!) A hárító polgári stratégia rendíthetetlen maradt. Megint nincs személyre szabott felelõsség, beismerés, bûnbánat. Nincs elbocsátó szép üzenet. A vitaindító szerzõ és Tóth Gy. László kivételével ugyanis mindenki hétmérföldes nyelvekkel benyalt az innovatív Orbánnak. Minden hozzászóló megbocsátotta, sõt bocsánatos tévedésnek minõsítette Orbán tragikus stratégiai baklövéseit. Pedig lezárult egy korszak. Mert a cserbenhagyott országban lassan már mindenki belátja, hogy az egybeterelt tábor felett lengedezõ megtépázott fõmérnöki zászlóval kitörölhetjük kilógó alfelünket.

Ráadásul a liberális Pokorni megtámadását követõen pillanatokon belül beindult az ellenszérum adagolása. Bánó András a ragyogó Napkeltében menten sarokba szorította a hebegõ Szijjártót, Tóta Warangyosbéka meg azonnal indexre tette a jobboldali média szégyenlõsen kivillanó seggét. A születetett média-másságok összekapaszkodtak a szörnyû személyes megtámadtatás kapcsán, félretolták a véleményszabadság szent intézményét. Azért akadt persze, aki „politikailag korrekt” maradt.

Kuncze bátran belefikázhatott a pártellenzéki Fodorba, Gyurcsány elküldhette melegebb éghajlatra a halvaszületett gyermekkirály Magyart, késõbb az udvari filozófus Bence is megvádolhatta antidemokratizmussal saját kormányát. Nekik szabadott és megadatott a szabad szellemi hánykolódás. Na, de Pokorni megtámadása? Hiszen õ érinthetetlen! Õneki jámbor, könnyezõ szent tehénnek kell maradnia! Õt örökre védelmezett, dédelgetett státuszában nem illik háborgatni! (Sõt, kiengesztelésként azonnal alákérdezést kapott a ná(r)cisztikus Demokratában) Amíg a balliberális média minden ösztönével zsigerileg védte az összeesküvés-gyanús Pokornit, addig a jobboldal szellemi kritikusai beteges kartelbe tömörültek Orbán körül. Még a legátfogóbb írásmû, Bogár László elemzése sem vetette fel a negyedik dimenziót, vagyis a globalizmus mindenre kiterjedõ ellenzéképítõ figyelmességét, a felülrõl megkomponált Orbán-szindróma félrevezetõ jelenségét. Ezzel végleg elterelõdött a hadmûvelet, a mûbalhé. A Jobbik persze örülhetett. A mesterséges politikai karanténból kitörve most hirtelen két képviselõje is helyet kaphatott a felpárolgó vitában. Én tudatosan kivontam magam a Fidesz bírálatának tárgykörébõl, Vona Gábor barátom meg inkább kedvesen megkerülte az orbáni problematikát. Talán csak taktikázott..?

Mert mit cselekedhetne mást most a Jobbik? A szétrohadó MIÉP és a szétporladó Fidesz satupofái között önmaga is csak lassan felszámolódhat? Vagy még a jobboldal nagy és megsemmisítõ önkormányzati veresége elõtt kihúzhatja fejét a feszülõ hurokból? Sok választás lehetséges, mégis túl kevés. Oldás és kötés.
 
Belemenetelhetne akár egy újabb közös vereségbe a Harmadik Út pártszövetségével? Ennek semmi értelme. Sem ideológiailag, sem politikailag, sem emberileg nem lehet tovább folytatni a MIÉP-pel az ideiglenes, egymást felõrlõ együttmûködést. Netalán nyitni kellene a frissen összeverbuválódott KDNP felé? De hiszen a Jobbik soha nem az egyházi méltóságokat, sokkal inkább az egyszerû hívõket képviselte. Nem az ügynökökkel teletûzdelt klérust, hanem a missziót vállaló kispapokat és a puritán kereszt követõit kívánta megszólítani. Vagy nyitni kellene Orbán felé, hiszen õ az elmúlt idõszakban jelentõsen radikalizálta a Fidesz vezetését? Magához emelve Wittnert és Mikolát elszívta és megosztotta ezzel a nemzetiek szavazótáborát. Vagy végre nyitni kellene a polgári körös radikálisok felé, hiszen köztudomásúlag ott a Jobbik igazi szavazóbázisa?

Én ez utóbbit javasolnám. Nem a Fidesz vezetõihez, hanem az egyre elégedetlenebb jobboldali tagsághoz kötném a Jobbikot. Nem tagozatként, hanem alternatívaként. Orbán, ha bölcs, tudatos politikus és államférfi lenne, most nem keresztény-nemzeti-radikális üzenetekkel építené tovább pártját, hiszen ezzel csak örök vereségre ítélné sajátjait. Ezekkel az üzenetekkel ma nem lehet modern néppártot egyben tartani és gyõzelemre vinni. Inkább most látványosan, a felszínen szembefordulhatna a nemzeti radikális táborral. (Mint azt Románia feltétel nélküli uniós csatlakozásakor tette!) Átvehetné Pokorni posztmodern, européer szerepét, miközben végleg elengedné az „avitt” nemzeti radikális érdekvédõk kezeit. Engedné õket a sajtóban és a közéletben felnõni, és önállóan lábra állni. Önkorlátozó stratégiával jobban tenné, ha most inkább látványosan eltaszítaná magától, semmint halálos szorítással magához ölelné õket. Hülye helyzet ez tudom, de mindez csak képzelgés és álom. A magyar politika lényegi eleme ugyanis a kiszorítás és a végsõ megsemmisítés. Az erõ kultusza és tisztelete vezérel mindent, nem a célszerûség.

Az idõ azonban könyörtelen. Ha úgy adódik, kíméletlenül átgázol mindenkin és mindenen, legyen az álságos jobb vagy baloldali képzõdmény. Megérzésem szerint még egy hatalmas vereség elõtt áll a jobboldal. Az önkormányzati választásokon a gyõztes koalíció mindent visz majd és elzárja a pénzcsapokat. Tarolni fog a Gyurcsány vezette balliberális együttmûködés. Lenullázza az erõtlen ellenzéket, aztán a megszorításokkal új kapuk, új távlatok nyílnak elõttünk. A jelenlegi nemzeti radikalizmus pártjait - ha nem képesek élõ, eleven alternatívát megjeleníteni -, elsodorja majd a történelem.
 
Konfliktushelyzetekben új, hiteles emberek és mozgalmak születnek. Új válaszok az új kihívásokra. Egy társadalmi földrengés átírhatja a játékszabályokat és felülírhatja az unott és enervált szereplõket. Felborulhat a felülrõl megtervezett, átkos magyar „demokrácia”. Ha a megszorítások áldozatai felébrednek és magukra találnak, abból új, cselekvõ radikalizmus születik. Nem ilyen felülrõl indukált, lusta, elfáradt és röghöz kötött.  Nem ilyen ráérõs, az események után baktató, Pató Pálos mentalitású, amit elmoshat egy könnyû tavaszi záporesõ. A veszteseknek hamarosan meglesz minden esélyük, hogy felülírják a történelmet. Hogy élni akarnak ezzel, az csak rajtuk múlik.

Új kiegyezést, új vérszerzõdést kell kötni velük. Bátran elkezdeni építeni az Orbán utáni korszakot.