- Csend és kiáltás? -

Van valami furcsa visszahúzódás az emberekben. Mélyrétegekbe visszaáramló feszült várakozás. Valami belsõ, elszánt, szinte láthatatlan remegés. Apály a dagály elõtt. Az országgyûlési választásokon bevitt övön aluli ütés most kezd késleltetve végighullámozni a testeken. Érezhetõ a megroggyanás.

A hosszú évtizedek óta áldozati szerepre kényszeríttet lakosság most kezdi csak érzékelni a nagy átverésekbõl és hazugságokból fakadó sokkhatást. Ijesztõ ez a néma, visszacsorgó apátia. Ijesztõ ez a most még befelé forduló, önmarcangoló, halkan dünnyögõ dühöngés. Sokkal rémisztõbb a megsarcolásokkal szembeni össztársadalmi csend és némaság, mint a hirtelen jött harsány ellenállás. A nyári melegben egyre csak gyûlik a forró gõz, s nincs semmiféle szelep, amely a fokozódó indulatokat levezetné. A dac, az önemésztés, a becsapottság érzete egyre jobban szorongatja és rágcsálja a lelkeket. Hangos nyár van, miközben mindenkiben különös csend honol. Ellentmondás. A pofátlan hazugságoktól, az öntelt és arrogáns pojácák szemtelenségétõl lassan és némán ökölbe rándul minden kéz. Még nem harcos, cselekvõ ellenállás szervezõdik. Még nem visszacsapás készül. Nem. Csak hangtalanul kinyílik a kiélezett bicska. A kiüresedõ zsebekben.

A társadalom érzékelhetõen feszült és ideges. A magyarok hosszú évtizedek óta a fal mellett állnak és élnek. Áldozatként bolyonganak az élet sötét oldalán. Félnek. Nem akarják még maguknak sem bevallani tévedéseiket. Nem akarnak szembenézni a kádári diktatúrával, az elhazudott rendszerváltással, az elrontott uniós belépéssel, de még ezzel a baloldalinak mondott aljas technokrata bagázzsal sem. Most még mindenki illúziókat kerget. Vészesen fogyatkozó illúziókat. A vegetáló középosztálybeliek két kézzel kapaszkodnak a tönkrevert orbáni mítoszba. A nyomorult és kifosztott urbánus prolik meg ájultan borulnak a tolvajlásba belevörösödött /?/ milliárdosok lábai elé. Érthetõ. Ha egyszer mindkét világnézeti oldalon felébrednének a becsapottak ebbõl az össznemzeti kómából, akkor itt végre mindenkinek személyre szabottan kellene szembenézni ezzel a kis kényelmes, provinciális, hazugságokra épülõ saját belvilággal. Ezzel a törékeny nippekkel körbeaggatott, féltett vitrinléttel. Az ön-áltatások és köz-árulások miatt, itt majd mindenki felköphetne és a lecsorgó nyálfolyam alá állhatna. Mert ez a beteg társadalom önbecsapásokra és kollektív hazugságokra épült. Régóta. Giccsfalva poros és régimódi lakói még maguknak is hazudnak. Ide vezetett az állandó önfeladás, megalázkodás, törleszkedés. A végtelenített konfliktuskerülés. Itt mindenki eljátszotta inkább a hétrét görnyedt, bágyatag hülyét. Miközben a látszatbékesség fenntartása érdekében hagyja magát vakon átveretni, megvezetni. Most a végelszámoláshoz közeledve nehéz benyújtani és kifizetni a számlát. Visszaadni a kölcsönt, a felhalmozódott törlesztést. Rá kellene ébredni végre, hogy a becsapottakat senki sem kárpótolja! Fel kellene oldani végre ezt a legtitkosabb, legszégyenteljesebb és legszörnyûbb ellentmondást. Önmagunk nyomasztó magányában kellene elõször nekifeszülni, eltakarítani a ránk települõ félelmeket. Mert megnyomorítás és lázadás között nem feszül semmiféle ellentmondás.

Leges legbelül a szellemileg elfáradt és gazdaságilag kivéreztetett népességben, forr a csendes indulat. Nem jön a jegesember. A felszín alatt mindenki keresi a kitörési pontokat. Már sokan látják, hogy reménytelen kísérlet lesz áldozatvállalás nélkül kikecmeregni ebbõl a megtervezett csapdából. Mégis reménykednek, hogy személyes kockázatvállalás nélkül majd megint sikerül túlélni ezt a kegyetlen helyzetet. Egyéni válságmenedzseléssel, kreatív kibúvókkal lehetõség lesz felszínen maradni. Mindenki érzi, hogy hamarosan zsebekbe nyúlnak, rongyos pénztárcákba kotorásznak. A tudatlan tömeg érzi, hogy megint velük, a kisemmizett örökös balekokkal fizettetik meg a számlát. A vesztesekkel, ahogy illik. Zsigereik remegnek, ösztöneik háborognak, de átmosott agyuk még ellenáll. Csendesek és mozdulatlanok a hajnalok. Azt remélik, hogy megmaradnak a kiskapuk, az örök túlélési játékszabályok és technikák. Fennmaradhat a hazugságokra épülõ posztkádári kiegyezés. Ez a képmutató társasjáték. S benne szent és sérthetetlen marad megint minden megkövesedett ellentmondás. Mégis egyre kevesebben bizakodnak, kevesebben reménykednek a nem létezõ csodákban. Belereménytelenednek ebbe a kibaszott és becsõdölt elitbe. Égre nézve fohászkodnak. Abban hisznek, hogy zárt körökben még tovább lóghatnak a szeren. A szétvert és ellopott állam elapadt csöcsén. Reménykednek, hogy majd a táltos Orbán meg a pojáca Gyurcsány befizeti helyettük a villany meg a gázszámlát. Felülrõl. A szociálisan érzékeny lelki szegények még most sem akarják elhinni, hogy véget ért a soha nem létezõ „magyar csoda”. Gulyáskommunizmus után vágyakozik bennük a növekvõ koplalás.

De van itt más is. A baloldalra szavazókat nem sajnálom, most végre megint szembesülnek a szörnyû valósággal. Nekik maguknak kell feldolgozniuk a primitív átverésekbõl fakadó ellentmondásokat. A Fideszeseket viszont végtelenül szánom. A vereség után még mindig nem ébredtek fel. Lucskos, csatakos lázálmokban rángatóznak. Nem képesek felfogni, hogy együvé terelt csordákban, védekezésre képtelen szekértáborokban soha nem törhetnek gyõzelemre. Most szét kell szóródni az egyben maradáshoz! Ideiglenesen el kell hogy váljon egymástól király, pap, katona. Földmûves és vadász. Ellentmondás. Néhányan már érzik ezt. Sajnos kizárólag a baloldali média tudósított arról a két belsõ válságtanácskozásról, ahol szó esett a szétszóródásról. Arról, hogy külön kell választani a tüzet és a vizet. Mielõtt szétrobban.

Beszélni kell errõl nyilvánosan, hiszen Orbán és a Fidesz viszonya maga az igazi ellentmondás. A pártban három markáns irányzat ütközik. Az elsõ a Batthyány-kör professzorai és Antall egykori tanácsadói által megjelenített erõ, amely egyfajta mérsékelt centrista politikát felvállalva közeledne a számukra elfogadható baloldalhoz. A másik markáns tömörülés a polgári liberálisoké (Schmidt, Martonyi, Pokorni, Kósa, Fónagy), akik kihasználva nemzetközi befolyásukat a modern szabadelvûség és az SZDSZ felé tolnák el pártjukat. Végül ott van a polgári körösökkel és radikálisokkal (Wittner, Mikola, Kövér, Kubatov) körülbástyázott Orbán, aki egyre inkább saját pártjában is két tûz közé kerül. A Fidesz lassan megroggyan a média által démonizált Orbán-képtõl, miközben Viktor népnemzeti karizmája nélkül nincs Fidesz. Sakk. Ez az igazi nagy és végzetes ellentmondás. De a baj általában nem jár egyedül. Orbán ugyanis – ráérezve az egyre fokozódó társadalmi feszültségekre -, még tovább radikalizálná saját pártját, hiszen változatlanul igényt tart a Miép-Jobbik által megszerzett 2%-os mandátumra. Orbán minden áron, minden eszközzel meg kívánja semmisíteni a tõle jobbra álló nemzeti radikalizmust. Még annak az árán is, ha ebbe mindenki, az egész jobboldal belepusztul. Kerül, amibe kerül. Matt.

A történetnek azonban nincs vége. Minden ellentmondás feloldható. A Fideszben és holdudvarában jelenlévõ nemzeti érdekvédõ és radikális értelmiségnek önállóan keresni kell a kapcsolatot a vállalható Jobbik Magyarországért Mozgalom tagjaival. Segíteni kell õket, hogy bemutathassák programjukat. Elzárkózás és elhallgatás helyett új hidakat kell építeni a kölcsönös bizalomra alapozva, akár Orbán akarata ellenében is. Nem fordulhat elõ még egyszer, hogy a polgári Szövetségbe tömörült fanatikus nemzetiekkel veretik szét a más stratégia mentén gondolkodó radikálisokat. Most minden életképes politikai erõre szükség van a megújuláshoz. Soha ilyen kedvezõ társadalompolitikai konstelláció nem lesz az új és önálló magyar nemzeti radikalizmus megszületéséhez, mint most. Ellentmondás az is, hogy mindezt a Gyurcsány-kormány hazugságai és megszorításai hívják életre. Minden rosszban van valami jó. A Fidesztõl jobbra is van élet. Kedves barátaim, ne féljetek tõlünk! Küzdjünk tovább, harcoljunk együtt!