A második világháború után, hosszú évtizedek alatt formálódott a magyar társadalom egy bolsevik-szocialista-liberális prés alatt. Ennek a korszaknak a jellemzője a megfélemlítés volt. Rettegésben tartani az egész társadalmat, félelemben egymástól és a politikai elit erőszakszervezeteitől – APEH híján, akkor még a belügyminisztériumtól. A nép alkalmazkodott a helyzethez, majd hozzászokott a folyamatos vegzáláshoz is. Az így eltöltött évek azonban sokakban jelentős torzulásokat okoztak. Az egyéni karrier érdekében elfeledték Rákosi és Kádár véres hadjáratait és beálltak a sorba, beléptek a pártba, vagy ami még rosszabb besúgókká váltak. Természetesen az emberi gyarlóság is szerepet játszott a feltétlen párthűség kialakulásában. Nem gondolom, hogy az elmúlt évszázad mintegy nyolcszázezer magyarországi kommunista párttagja közül egy is komolyan gondolta volna annak a politikai rendszernek a működőképességét, hogy az igazságosságáról ne is beszéljek. Az emberek akarva akaratlanul részesei váltak az önkényuralmi rendszernek. Önálló gondolata is alig lehetett valakinek, nemhogy önálló vagyona. A kiszolgáltatottság érzésének fenntartásához ez alapvetően szükséges volt. Az MSZP-SZDSZ ma is ezt a számukra nosztalgikus érzést akarja visszahozni a társadalom életébe.

A legegyszerűbb módja ennek, ha a nép nyomorog. A gazda, pedig a nyomorszinten élők megmentőjeként tetszeleg. Mindig annyit ad a rászorultaknak, amennyi ahhoz kell, hogy életben maradjanak. Igazságtalanul eltorzítva a támogatási rendszert, elsősorban azoknak kedvezményez, akik számára életforma a támogatotti lét. Szerencsétlen ellenzék - ha beszélhetünk egyáltalán hazánkban ilyenről – pedig próbál igazságot tenni és a társadalom felé megfogalmazott politikai üzeneteiben e rendszer megreformálását ígéri. Természetesen a támogatotti kör ettől megijed és minden adandó alkalmat kihasznál arra, hogy megakadályozza a változtatni szándékozók hatalomra jutását. Az MSZP-SZDSZ ezt ördögien kigondolta. Az aktív dolgozókkal, akik jelentős részben az ellenzékhez tartoznak, tartatja el azt a réteget, akiket a költségvetésből (tehát az aktívak áldozatvállalásával) támogat, és így csaknem bizton számíthat minden időben a szavazataikra. Még arra is gondoltak az elvtársak, hogy esetleg csökkenhet a támogatói kör elhalálozás vagy bármely más okból kifolyóan, ezért kitalálták a mindhalálig tartó reform fantomképét. Ennek a ma már politikai intézményrendszernek a keretében a végtelenségig lehet nyúzni a népet, egyre több embert sodorva a reménytelenségbe, a támogatotti lét kényszerébe. A szerkezet tehát úgy működik, hogy ha kevés az MSZP-SZDSZ szavazó, akkor húznak egyet a nadrágszíjon minek következtében mindjárt „átfolyik” néhány százezer ember abba a kondérba, ahol már várják őket a hatalom birtokosai. Rövid tartózkodás az átnevelő táborban és mindjárt kész az új hűséges szavazó, aki kiegészíti a fogyóban lévő támogatói létszámot. Persze arra ügyelni kell, hogy ne fogyjanak el az aktívak sem, hiszen a hatalmi elit féktelen költekezését, valamint ostoba gazdaságpolitikáját valakinek azért finanszírozni kell. Ezért tapasztaljuk azt, hogy csaknem fele-fele alapon támogatja az ország a bal és jobb oldalt.

Az MSZP-SZDSZ-nek természetesen van egy gazdasági vonzereje is, hiszen a privatizáció során az ország vagyonát megszerezték. A neoliberálisok, gyengébb jelleműek, szívesen csapódnak a pénzhatalom mellé. A szerencsétlen sorsú munkáért ácsingózó magyarok is beletörődve sorsukba a jobb élet reményében segítik hatalomra szavazataikkal négyévente az MSZP-SZDSZ koalíciót.

Addig, míg a jelenleg hatalmon lévő politikai elitnek nem nevezhető törvényenkívüliségből táplálkozó gazdasági érdekszövetség hatalmon van - nem várhatunk változást. Hatalmukat azonban a fentebb vázolt okok miatt szavazással nem tudjuk megtörni, beláthatatlan történelmi időre tudják biztosítani támogatottságukat. Szükségünk van egy „Attilára” akinek nemcsak ereje, de bátorsága is van ahhoz, hogy a rendszer elsöprésével új hazát teremtsen nekünk. Ébresztő Magyarország!

Wolf Gábor,
a budaörsi önkormányzat képviselője