Tizenhat évvel az úgynevezett rendszerváltás után megértük, hogy végre igazán egyesültek. A Kun Bélák (SZDSZ) a szegény, nincstelen, kiszolgáltatott népréteggel (MSZP szavazók). Az iskolában még úgy tanították nekünk, hogy a kunbélás időszak volt a dicsőséges 133 nap. A nagymamám, aki még egy évszázaddal előbb született mint én (1897-ben), azonban másként értékelte a történelmet. A proletárdiktatúrát élete legszörnyűbb időszakának nevezte, pedig tisztességben eltöltött hosszú élete során megélt két világháborút, Szálasit, Rákosit, Kádárt, szovjet megszállást és megszámlálhatatlan szörnyűséget. De történelemórának is beillő csendes beszélgetéseink alkalmával mindig kitért a kommün féktelen tombolására. Valószínűleg őt is bánthatták a „dicsőségesek”, de soha nem mondta el hogyan. 1991-et már nem élhette meg, pedig de lelkes lett volna a szovjet csapatok kivonulása láttán. Ő ugyanis tudta, hogy Szovjetoroszország és a bolsevizmus erős szálakkal fűződnek egymáshoz.

A „Szovjet” gyengélkedése mindnyájunkat azzal a reménnyel töltött el, hogy a nagy recsegések-ropogások közt összeomló birodalom magával söpri a bolsevikokat is. Sajnos nem így történt a birodalom szétesett a bolsevikok (kommunisták, napjaink MSZP-s funkcionáriusai) természetfeletti képességeket felmutatva lárvákként vészelték át a hatalmi bukást és négy év féreg állapot után kibújva korábbi hibernált testükből új alakot öltve visszavették a hatalmat a régi-új kunbélákkal szövetkezve.

Néhány SZDSZ-es kikéri magának a kunbélás hasonlítgatást, de a többiek sunyi vigyorral tudomásul veszik, sőt még rá is játszanak, büszkék a proletárdiktatúra mintájára elkövetett ügyleteikre, például a megvalósult, a magyar többséget kijátszó és kisemmiző privatizációra. Ha visszatekintek az elmúlt csaknem öt évtizedre, szomorúan veszem tudomásul, hogy eddigi életem néhány rövid lélegzetvételnyi időtől eltekintve csak bolsevik hatalom alatt telt el.

Meg kellene állítani ezt a folyamatot, de ne áltassuk magunkat, hogy meg tudjuk fékezni ezt a vesztébe száguldó bolsi vonatot békés szavazgatásokkal. Ha tizenhat év nem volt elegendő, hogy kicseréljük a vonat fékpofáit, akkor mire várunk még. Dübörögve száguldunk a végzetünk felé, és nem ütjük ki a masinisztát a fülkéből, hogy meghúzzuk végre a féket – nem a nadrágszíjat, csak a vonatféket. Demokratikus szavazásokat tartunk arról, hogy a vonatvezető lopta-e a vonatot – pedig tudja közülünk mindenki, hogy lopott mozdonnyal húzzák a szerelvényt. Ahelyett, hogy bátor, a filmekből is jól ismert módszerrel a szerelvény tetején előrejutva beugranánk a fülkébe és… Majd az utasok nagy megkönnyebbülésére, ugyan az utolsó utáni pillanatban, de lefékeznénk a szerelvényt. Az utasoknak visszaadnánk a szabadságát, még az elismerő tapsot is bekasszíroznánk, de azután szorgos munkával a helyes vágányra terelnénk a szerelvényt. Elvégre mégiscsak több az utas, mint a masiniszta.

Talán valahogy így kellene cselekedni a politikában is. A Tolvajt, aki csak elévülésre várt a miniszterelnökségből nem kiszavazni, hanem kiütni kell. Van egy másik ötletem is. Mondjuk meg a Tolvajnak, hogy mielőtt erkölcstanból leckét ad nekünk, adja vissza az ellopott, de éppen az elévülés miatt nem büntethető bűncselekményből származó mintegy négy milliárdos vagyonát annak, akitől elvette. Utána majd ő is megtudja, hogy mennyire fáj, amikor belevág a húsba a borda alatt a nadrágszíj.

„Együtt csináltuk, együtt kell kihúzni az ország szekerét a bajból.” Ha így igaz, ahogy a Tolvaj ezt mondja, akkor szenvedjünk együtt, noha nekem semmi közöm ahhoz a sok marhasághoz, amit a Tolvaj csinált az elmúlt időszakban, de vele elvonulnék az Alcatras börtönébe, és nézném amint a finom, politikához szokott kezébe fogott kalapáccsal törné a követ. Bizony mondom elmennék vele és törném én is, ha őt is törni látnám.

Fenti gondolatokat vitathatatlanul az indulat hozta ki belőlem – ez nem tagadható. Az indulat és reménytelenség. A munkavégzés és a demokratikus jogok gyakorlása, a szavazás mindannyiunk kötelessége, de a rendszerváltáshoz és a bolsevik proletárdiktatúra elsöpréséhez már nem elegendő. Ha nem teszünk határozott lépéseket és továbbra is a kényelemes, puha demokrácia útját járjuk, akkor ne is reménykedjünk abban, hogy leválthatjuk őket. Maradni fognak, míg fel nem nő egy bátor generáció, jön egy vezér és a jövőbe vetett hittel elsöprik majd elnyomóikat, mint oly sokszor már a magyar történelem során.

Hajrá Magyarország helyett, mondjuk azt, hogy ébresztő Magyarország!


Wolf Gábor